Back to Top

Irány Madeira!

2016.05.03

Napsütéses reggelre ébredtünk Lisszabonban.
Összeszedtük a kézimotyót és kicsekkoltunk a szállodából.
 
A reptér a szokásos.
Bementünk a nyüzsibe és elvertünk húsz eurót három nesteára, meg két tetves szendvicsre. Kezdem megszokni.
 
A szállodai négy eurós svédasztalt kihagytuk, mert öregembereknél a rossz időzítésű étkezés felborítja a napi anyagcsere folyamatokat, és akkor attól kezdve a legképtelenebb időpontokban vagyunk kénytelenek budiajtók belső felét nézegetni.
 
Tulajdonképpen minden extra élmény nélkül elértünk a beszállási kapuhoz, sőt minden probléma nélkül a gépre is feljutottunk.
A gép 16 éves volt, kevésbé kopott. A ezredfordulónak megfelelő fotelszerű ülések között megfelelő lábtér volt. Semmi nyomor.


Az egyik utaskisérő nagyon szép, fiatal, fekete hajú, igazi déli hölgy volt. Őt kapta a biznissz klassz. Nekünk, az ekonomi bagázsnak, egy finn szőkeség jutott, aki vagy nagyon fáradt volt, vagy Mathias behúzott neki egyet tegnap este, mert nagy piros táska volt a szeme alatt. A szokásos emergenszi táncot a fekete jobban ropta mint a szöszi. A szépecske odaadással csinálta, Ursula meg olyan unottan, hogy az csak na. Voltak öt méterre egymástól, erősen látszott a kontraszt. A légzőmaszk felvétel bemutatásakor a gatyagumival ellátott narancssárga  műanyag poharat olyan messzire tartotta az arcától, hogy a gumin le lehetett volna pengetni a magas cét. Ha kicsúszik a pohárka a kezéből, akkor kis piros szájacskáját úgy kiszaggatta volna önkezűleg az arcából, mint ahogy a nagymamátok bánik a tésztával pogácsa készítés közben.
Annyira volt az előadása agyilag felfogható, hogy szerintem hosszú szőke hajamnál fogva én is így használnám azt a maszkot szükség esetén - kifeszített gumival.
 
A gyönyörű napos időben a felszállás teljesen standard volt.
A szigetre a nettó repülési idő 80 perc. Ez ma zárt felhőtakaró felett történt, így Olivér hóvakságot kapott mire Madeira közelébe értünk.
A gépen reggelire egy fél szelet szendvicskenyeret kaptunk sajttal. Volt "biztosfinom" eperlé, amit továbbadtam Olivérnek, aki a folyadék beviteltől reméli, hogy képes lesz úrrá lenni a pszichikai problémáin. Remélem így is lesz. Itt is családi kávét kaptunk. A családi ebben az, hogy minimum két embernek kell lefognia ahhoz, hogy ezt a medvevizeletet magamba öntsem.
 
A szigethez érkezés előtt szokatlanul korán plingeltek, hogy csatoljuk be magunkat.
Az felső felhőrétegen átzötyögve megláttuk hogy alattunk van még egy réteg felhőzet, így nyilvánvalóvá vált, hogy esélyes a keményebb leszállás. Gyorsan ellenőriztem, hogy a múlt havi intim torna felkészített-e rendesen a becsokizás elleni védelemre. Megnyugvással töltött el, hogy simán tudnék meggyet magozni.
Kaján vigyorral figyeltem Olivérben a növekvő pánikot. Neki ez a dolog nem dolgozható fel statisztikai adatként, hogy nem zuhannak le manapság a gépek. Nem képes elfogadni azt, hogy az életét teljes egészében az elöl ülő két ember kezébe helyezze. Retteg, mintha ez változtatna bármit a gravitáció és a repülő testek versenyében.
Én nem rettegek. Szerintem már ahhoz is unott vagyok. Látjátok, azért a depi is jó valamire.
 
A pályára ráfordulás után billegtünk jobbra balra - nemkicsit. Gondolom a pilóta ilyenkor próbálja meg becélozni a kifutó középvonalát. A végső másodpercekben meglehetősen nagy sebességgel repültünk a beton felett, olyan alacsonyan, hogy érzésem szerint már le kellett volna érnie a kerekeknek. Vártam a felpörgő hajtóműhangot, bár a videókon szerzett repülési tudományom azt súgta, hogy itt most nem lesz átstartolás.
 
Aztán zutty.

Földet értünk mint egy albatrosz. Nem úgy mint a KLM hattyúja, nem oly kecsesen. Az albatrosz nem siklással fejezi be a repülést, hanem rövid lábainál fogva egy olyan hasoncsúszos csőrre eséses kombóval. Mivel az albatrosznak is nagy a teste, földet éréskor a térdei a hóna alá kerülnek. Egyszóval elég gázosan néz ki nála a dolog.
A gép belerázkódott a nagy dörrenésbe, ahogy a kerekei leértek. Az ablakon át figyeltem, hogy milyen gyorsan megyünk, amikor bekapcsolt a parasztosan sugárféknek hívott tolóerő fordító. Na az tud vehemensen fékezni. Ilyenkor jó azért, ha nem a torkodban dobog a reggelid, mert ez esetben esélyessé válik az újraleltározása.
 
Bőröndjeinket nagyon gyorsan megkaptuk, pedig a reptér tömve volt. Kinn a betonon négy vagy öt gép állt. Gabi és Olivér kimentek az épület elé én meg elindultam autót szerezni.
Itt a "tiszta égő" és a "ez csak veled történhet meg" kategóriáknak megfelelő dolog történt velem.

Amikor Gabiékat kikisértem az épület elé, akkor elmentem a kölcsönzők pultjai előtt és valamiért a Sixt-et utolsó pultként rögzítettem az agyam maradékába. Nos ide vágtattam vissza lendületes, fiatalos léptekkel és belekezdtem a "máj ném Janos end noszpík inglis" versikébe és kitettem a pultra az előre kinyomtatott szerződésemet. A kedves hölgy mosolyogva visszatette elém a szerződést és azt mondta: "Máj ném Ana end itsz íz Hertz".
 
Nabazz.
 
Bevágtattam a Hertz-hez egy Sixt szerződéssel.
Akkor előadtam az "óóóó, big, big szorri"-t és kihátráltam nagy szorrizások közben. Odakinn a két pultot elválasztó falnál letörtem a férfi nemiszervet a homlokomról, és a fal takarásából besandítva megnéztem a szomszéd pult névtábláját, ellenőriztem a narancs fekete Sixt szineket (a Hertz citromsárga) és megpróbáltam férfimódon belépni.
 
Elszavaltam a versemet itt is.
Azt hiszem az ifjú hölgy csak részben értette meg, hogy mindössze a nyelvet nem beszélem, és nem a homloklebenykasztrációs műtétemről jöttem. Lehet, hogy ebben még nincs elég gyakorlata.
Elkezdte kiadni a papirokat és szépen formált ajkakkal, lassú beszéddel mondott nekem idegen szavakat. Itt bevetettem ismét angoltudásom szinejavát, a "retörning visitort", meg a "tudom hova dugtátok a parkolótokat", mire megnyugodott. Ötször elmondta, hogy dízel, én meg ötször mondtam oké, oké. Itt csak akkor lett nyugodt, amikor a oké mellé mondtam a gasoleó-t. Biztos volt itt is olyan ügyfele, aki benzint tankolt diesel kocsiba, aztán megmagyarázta hogy nem mondták neki, hogy nem azt kell.
 
Na nem feszítek tovább, kaptam egy fekete, nagyon szép horpimentes Polo-t. Mivel 97.000 felett van az órája, gondolom nem a bérlők használhatták ilyen sokat, mert nem áll arányban a külleme a kilométerszámmal.
 
Hamar megbarátkoztunk Folszi Tú-val és uccuneki a szállás felé. Felkanyarogtunk a Hortensiához 600 méter magasra. Olivér hátul lelkendezett a táj szépségén és dőlt jobbra-balra, ahogy kanyarogtunk felfelé.
 
A szállásnál idegen emberek fogadtak, sehol egy ismerős. Két kedves hölgy adta át a kecókat, de nem nagyon értették mit mekegünk hungaroinglisben. Ők gondolom csak a portugált beszélik, legalábbis nekem úgy tünt. Végül megjelent Ricardo, az öreg tulaj. Nem tudjuk hogy megismert-e minket, mert tavaly a három hét alatt nagyon keveset találkoztunk. De mivel az öreg rendkívül értelmes - azt hiszem négy nyelven beszél - nagyon gyorsan kikövetkeztette, hogy mi már a megszólalása előtt tudtuk, hogy ő kicsoda. Így helyre kerültek a dolgok.
 

Kipakoltunk és átmentunk Camacha-ba shoppingolni.

Csináltunk egy gyors 120 eurós kajabevásárlást.
A hypermarketben furcsa volt a választék szűkülése a tavalyi évéhez képest, különösen a zöldség pultoknál. Nagyon úgy tűnik mintha a kezdődő válság jelei jelennének meg itt is. Erre utalt az is, hogy a MEO üzlet is megszünt, így netkártyát sem tudtam szerezni. Mondjuk az első órában azért korai ilyen következtetéseket levonni.
 
Ma szülinapi éttermes kajálást terveztünk, lévén Gabinak ma van a "nem illik megmondani hányadik" születésnapja. Az eredeti terv a tavalyi belvárosi vendéglő lett volna, amit hirtelen ötlettől vezérelve lecseréltünk egy autentikus helyi kisvendéglőre. A Tripadvisor egyetlen bejegyzése a húsevők Mekkájának becézte. Nos odagurultunk. Találtunk egy amolyan helyi kiskocsmát, frankó kockásabroszos asztalkákkal. A délután öt órás vacsora szándékunkat a helyi kocsmáros nagy kérdőjelekkel tarkított portugál beszéddel jutalmazta. Átnéztük a fájdalmasan karcsú étlapot és a távozás mellett döntöttünk. Mivel étkezéshez voltak terítve az asztalok, vélhetően túl korai volt az időpont. Mondjuk ezt már Lisszabonban is tapasztalhattuk ahol vacsora csak este hét után volt a szállodai étteremben.
Így legurultunk Funchalilag, ahol a LaVie pinceparkolójában leparkoltunk. Innen ballagtunk be az óvárosba. Ez a parkoló 22 óráig fogad autókat és van még utána egy óra kihajtási idő, ha késne az ember.
 
Sétáltunk az utcán, ahol az éttermek asztalai foglalják el a házfalak melletti helyet. Az éttermek előtt kinn álnak a "becsábító emberek", akik megpróbálnak rávenni, hogy náluk étkezz. Az elénk ugró abszolút nem tolakodó embereket egyetlen "no" szócska megállítja, nem akaszkodnak ránk. Minket is megpróbált egy gyorsbeszédű, elegáns ídősebb ember behálózni, de mivel célunk már meg volt így az egyetlen no elég is volt.
 
Tavaly látogatott éttermünket elérve jött a pofáraesés kettő. Zártkörű rendezvény volt. Ezért visszasunnyogtunk oda ahol az előbb nemet mondtunk. Öreg már messziről tudta, hogy benne vagyunk a hálójában. A szemben levő üzlet előtt álló hölgynek nemet mondtunk és beültünk az öreg éttermébe. Az öreg azonnal odaintette az egyik pincérfiút és igazi házigazdaként, humorral tüzdelve átadott minket neki, ő pedig újabb vendégfogásba kezdett.
 
Én egy gombás - sertéshúsos akármit rendeltem, Gabi és Olivér ismét belekezdett a helyi specialítás lecsontozásába. Csirkét kértek sültkrumplival, az eredetileg hozzá kínált paprikás mártást pedig töröltették. Tehát tulajdonképpen kértek egy csirkeburgert krumplival. Gondolom, ezekkel a nemes egyszerűsítésekkel a helyi séfek agyára megyünk, de Gabi bebiztosítja magát vele, hogy Olivér ezt tuti megeszi. Jobb is ha úgy tesz, mert ha turkálja a tizenöt eurós mannát, akkor tuti Estepadat csinálok a manusból és áttolok egy nyársot a mellén.
 
Miközben vártuk a kaját, figyeltük az öreget, hogy milyen ügyesen tölti fel a szabad asztalokat. Egy profi vendéglős munkáját figyeltük. Tudta, hogy ki az aki potenciális vevő. A hezitálókat pillanatok alatt a hálójába kerítette az ügyes trükkjeivel. Ehhez folyamatosan segítségére voltak a pincérek. Az egész vendégfogás egy nagyon ügyesen begyakorolt dolognak tünt. Amint fogytak a helyek, elkezdtek újabb asztalokat és napernyőket kihelyezni. Ekkor lettünk figyelmesek arra, hogy a szemben levő vendéglő és a miénk ugyanaz a cég. Az nem tünt fel elsőre, hogy a pincérek futkosnak az egyikből a másikba, csak azt láttuk, hogy a mi "öregünk" nem megy a szomszéd becsalogató hölgy közelébe.
 
A nekem kihozott sertéshús tekercs, gombamártás, sült édesburgonya brutális mennyiség volt. Gabiék nemesen egyszerű sült csirkemelle és sültkrumplija annyiban különbözött a lisszaboni "séf haragja" kreációtól, hogy a tányért itt szépen díszítették ugyanazzal az anyagokkal és formaisággal, mint az enyémet. Valami piros mártás, egy gerezd narancs, meg egy pár biszbasz. Az egész kreáció egy kottavonalra hasonlított, a narancs az elején egy violinkulcsot szimbolizált, lévén a vendéglő neve Verdi.
Rua da Carreira,  32.648793, -16.912380
 
Kajánk végeztével egy pincér három pohár italt hozott ajándékba, mivel elpofáztam a szülinapi vacsorát. Ezt visszautasítottuk nagy ájemszorrikkal, hivatkozva az autóvezetésre. Láthatóan nem sértődtek meg, nagyon próbáltuk megköszönni a gesztust és szerintem értették is.
 
Visszabattyogtunk a kocsihoz és hazajöttünk pihenni.
A parkolás itt olcsó. Nem is nagyon értem a sok drágálló hozzászólást. Akinek ez drága az jöjjön be az ötkerbe, vagy esetleg a napsütéses Ráckevére. Na az a drága.
 
Búcsúzom a mai napra, reménykedem a holnapi jó időben.

Pá emberek!


...folytatás...